Debreceni honvédek, stochodi oroszlánok

I. rész

                - szerk: Kovács Ferenc -

2014. szeptember 20-án a debreceni Hősök temetőjében megemlékezésen gyűltünk össze a nagy háború századik évfordulója alkalmából. Többek közt új párnaköveket avattunk a szépen gondozott emlékhelyen. Ezt követően a Kossuth Laktanya könyvtárába mentünk, ahol hasznos eszmecserét folytattunk a nagy háború debreceni vonatkozásairól, a városunkban látható emlékhelyekről, és azok történetéről. Búcsúzás előtt megkérdeztem társaimat, hol van az a honvédszobor, amiről hallottam a beszélgetés során. A laktanya hátsó részében láthattam meg azt az emlékművet, amitől elállt a lélegzetem. Lenyűgöző, egy több, mint négy méteres, nagyságot és büszkeséget sugárzó, kezét erősen ökölbe szorító honvéd magasodott előttem. A két méteres talapzaton álló háborús emlékmű a debreceni 3-as honvéd és 3-as népfelkelő ezredek hősi harcainak állít emléket. Dédapám, aki utászként végigharcolta a világháborút, ebben a honvédezredben szolgált. Gyerekként is érdeklődve hallgattam róla a háborús történeteket. Többször megsebesült: egy alkalommal lábon lőtték, másszor szuronnyal hasba szúrták, de minden fronton szolgálta Hazáját.

Merengve néztem a büszke honvédet. Miért van itt elrejtve? Hogy kerülhetett ide ez a debreceniek által sem ismert szobor?

Alábbi írásomban a hős debreceniekre szeretnék emlékezni az adott keretek között, felhívva egyúttal a figyelmet az emlékmű történetére is.

  A magyar királyi debreceni 3-as honvéd gyalogezred 1885-ben alakult meg. Az ezredet négy zászlóalj alkotta: a 46. debreceni, a 42. nagykállói, a 47. karcagi és a 45. zilahi. A hármasok 1914. augusztus 24-én indultak el a szabadság őrvárosából a frontra. Már öt nap múlva keresztül estek a tűzkeresztségen. A hős ezred Rohatyinnál, majd Komarnonál küzdött az ellenséggel. 1915. május 4-én ott voltak Gorlicénél, ahol áttörték a frontot és elűzték a Kárpátoktól az oroszokat. A híres weretyszovi és wislok-wielki csaták után Prsemysl felé nyomultak előre, amikor az olaszok hadat üzentek. Az ezredet Itáliába vezényelték, ahol az Isonzó-völgy elzárása, majd a Doberdó megvédése volt a feladatuk. 1916. novemberéig mind a nyolc Isonzó-csatában részt vettek. Ezután ismét az orosz, végül 1917. szeptemberében az olasz fronton voltak. Utolsó ütközetüket is itt vívták meg.
A hármas honvéd gyalogezred idősebb korosztályaiból sorozott 3. debreceni honvéd népfelkelő gyalogezred kivívta a világháborúban a német fegyvertársak csodálatát is. Ők nevezték el a debreceni öreg vitézeket a Stochod oroszlánjainak. Méltán! Dédapáink magyar nevelést és vele magyar szívet kaptak. Nagyszüleiktől sokat hallottak az 1848-49-es szabadságharcról, hiszen végigharcolták azt. Katonáink akkor legyőzték Európa egyik legerősebbnek számító hadseregét, az osztrákot. Szabadságunkat csak a cári beavatkozás akadályozta meg. Amikor kitört a világháború, bízva mondták, hogy bosszút állnak 48-ért, és megverik az oroszt. Ígéretüket betartották: megállították Brussilow többszázezres hadseregét,  majd végső romlásba kergették azt.
A 3-as népfelkelőket először 1914-ben Szerbia ellen vetették be. Decemberben bevonultak Belgrádba. 1915. novemberében a Száva-menti védőállásaikból a Doberdóra vitték őket, ahol hat Isonzo-csatában harcoltak. 1915-ben újra a Balkánon voltak. Miután átkeltek a Száván, felmorzsolták a szerbeket, azután diadalmasan foglalták el Montenegrot, a „fekete hegyek országát”.
Az 53-as hadosztály gyalogságának zömét a debreceni 3., a szabadkai 6. és a pécsi 19. ezred tette ki. A tüzérségük szintén a magyar Szent Korona területéről egészítődött ki. A lovasság a 4. és 5. népfelkelők egy-egy századából alakult meg. Az öreg népfelkelők a háborúban megmutatták, hogy a legsúlyosabb helyzetekben is megállják a helyüket. Vitézül küzdöttek és megbízhatóak voltak. Jó hírnevet szereztek maguknak az egész 3. hadseregben. A győzelmes hadjáratot követően Kövess gyalogsági tábornok Szarajevóban fogadta őket és személyesen fejezte ki köszönetét és dicsérő elismerését eredményes helytállásukért.  Januárban a hadosztályt az orosz frontra, Volhyniába vezényelték, a 4. hadsereghez. Dandárai ezuttal a 127-es és 128-as elnevezést kapták. Itt védték ki a cári hadsereg utolsó nagy erőfeszítését, a Bruszilov-offenzívát.
Az antant hatalmak már 1915-ben megállapodtak, hogy legkésőbb 1916 július elejéig minden fronton támadást indítanak a központi hatalmak ellen. Az orosz vezérkar haditerve az volt, hogy északon, Vilna (Vilnius) irányába törnek előre és a német csapatokra támadnak. (Valószínűleg el akartak kerülni egy újabb kárpáti felőrlő harcot.) A délnyugati frontnak, melynek Bruszilov lovassági tábornok volt a parancsnoka, nem szántak különösebb szerepet. A cári seregek az előző évben nagy veszteségeket szenvedtek, de az elmúlt hónapokban mind hadianyagban, mind létszámban feltöltötték a kereteiket.
A mi hadvezetésünk 1916-ban a taljánok ellen szervezett nagy támadást. Ide irányította legjobb német ajkú osztrák csapatait is. Conrad ügyes és eredményes támadásokba kezdett, mire az olaszok szorongatott helyzetükben sürgették az orosz kezdeményezést. Amikor Alexejev vezérkari főnök május végén azt a kérdést intézte Bruszilovhoz, hogy offenzívát indítana-e délnyugaton, -mivel északon még nem készültek el-, azonnal igent mondott. Jól mérte fel, hogy a vele szemben álló, javarészt osztrák-magyar csapatok meggyengültek. Meggyőző fellépésével II. Miklós cárnál elérte, hogy egész seregcsoportjával (négy hadsereggel, 630.000 emberrel) megindulhasson, mégpedig az orosz haderő zömével egyidejűleg. Vele szemben álló erőink 475000 főt számláltak, a tüzérségünk is elegendőnek volt mondható, hogy felvegye a harcot. Nagy hátrányt jelentett viszont, hogy széles frontszakaszt kellett védenünk. Csak az 53. hadosztály arcvonala több mint 20 km-es volt. Az ezredek sem voltak egyforma értékűek: a magyarországiak kivétel nélkül jól megállták a helyüket a legválságosabb pillanatokban is, de az osztrák területekről ide felsorakoztatott elsősorban cseh és galícziai alakulatok gyenge harcértékűek voltak, kedvtelenül harcoltak és megbízhatatlannak bizonyultak. A júniusi Olyka-Luck-i kudarcunk is elsősorban az ő számlájukra írható.
Bruszilov 1915-ben már harcolt ellenünk. Megismerte harcmodorunkat, erényeinkkel és gyengéinkkel együtt. Úgy döntött, hogy azt a taktikát alkalmazza ellenünk, amit a franciák már elsajátítottak a németek ellen. Eszerint koncentrált tüzérségi támadással, a pergőtűzzel elpusztították az első vonal védműveit, azután pedig a rohamra indított nagyszámú gyalogsággal bevették a lövészárkokat. Hadvezetésünk nem vette számításba, hogy az oroszok is alkalmazzák ezt a harcmodort. A mi katonáinak az első vonalat kellett minden áron megvédeniük. (A nyugati fronton a főerők a hátsóbb lövészárkokban tartóztatták fel a támadásokat, az első lövészárokban csak kisebb erőket tartottak.)
A tábornok négy hadseregének, melyek egyszerre kellett támadjanak, külön elérendő célpontokat nevezett meg. A 8. hadsereg Luck-Kovel felé, a 11. hadsereg Tarnopol-Lemberg irányába, a 7. hadseregnek az alsó Strypa ellen kellett támadnia, míg a 9. hadseregnek Stanislaut elérnie. Az áttörést kereső hadosztályoknak parancsba adta, hogy támadási sávuk 2.5 km-nél nem lehet szélesebb. A tüzérségi előkészítés után nyomban indult a gyalogság, amely négy hullámban támadott. Az első feladata az első és a második ellenséges állás elfoglalása volt, míg a második hullám a veszteségeket pótolta. A harmadik és a negyedik a továbbhaladást biztosította.

1916. június 4-én az egész 400 km-es arcvonalon írtózatos, eddig soha nem tapasztalt hevességű ágyútűz zúdult az állásainkra. Egész napon át tartott a tüzelés, amely hamarosan egybefolyó idegszaggató üvöltéssé fokozódott. A több hónapon át nagy gondossággal kiépített védőállásaink, összekötőárkok, az elpusztíthatatlannak hitt gránátbiztos fedezékek órák alatt összerombolódtak. Reggel 9 órakor a pergőtűz őrjöngéssé fajult. A nyári nagy szárazág miatt a becsapódások miatt a por, és a lángba borított fából készült fedezékek füstje megakadályozta katonáinkat, hogy idejében észrevegyék a feléjük özönlő többezres tömegeket. A látótávolság kevesebb volt tíz lépésnyinél! A mindent beterítő por és homok annyira belepte a puskákat és gépfegyvereket, hogy sokat közülük nem is lehetett használni. A szemlélőnek úgy tűnhetett, hogy az első vonalunkban minden életnek vége szakadt. Egy óra múlva a tüzet első vonalunk mögé vonták az oroszok. Ez volt a jel a gyalogság támadására. Meglepetésszerűen törtek be az árkainkba, a még életben találtakat kegyetlenül lemészárolták. A búvóhelyekről, a „rókalyukakból” harcosaink nem tudtak idejében előjönni. A rohamozók a gránátokat kötegestül dobálták be a fedezékekbe.
A 8. és 9. hadsereg áttörte a frontvonalunkat, elfoglalva tőlünk Luckot és Csernowitzot. Veszteségeink borzalmasak voltak. Az osztrák-magyar haderő az összeomás felé közledett. Volt olyan ezred, melynek létszáma két nappal korábban még 5330 fő volt, de az irtózatot csak 718 katona élte túl. Összesen több mint százezer katonát vesztettünk, legtöbbet a 4. hadsereg: 82.000 embert. Itt harcoltak a debreceniek is, akiket kezdetben a támadás főiránya nem érintett, de a Styr-menti arcvonalra így is hamar átterjedtek a súlyos küzdelmek. A 4. hadsereg jobbszárnyának lucki veresége után azonban nyílvánvalóvá vált, hogy a szemben álló 8. hadsereg célja Kovel elfoglalása lesz. A város ugyanis fontos vasúti és közlekedési gócpont volt. Kovel elfoglalásával a magyar-osztrák, illete német seregeket elvághatták volna egymástól.

Július 4-én óriási erejű pergőtűz árasztotta el a debreceni népfelkelőket Kostiuchnowka környékén. Így számolt be erről a napról Neujahr Lajos százados: „ …A népfelkelők a rettenetes pergőtüzet csodálatraméltó önfeláldozással és nyugalommal viselték el. Az orosz tömegek beözönlésekor pedig elszánt bátorsággal verekedtek a sokszoros túlerőben lévő ellenséggel.”
Július 5-én egész nap folyt a harc. Másnap több orosz támadást vertek vissza, többek közt egy lovasezred rohamát is. Ugyanezen a napon Linsingen tábornok, hadseregcsoport-parancsnok, hogy a bekerítést elkerüljék, az egész Styr arcvonal visszavonulását rendelte el a Stochod folyó mögé. Az 53-as hadosztály kapta azt a nehéz feladatot, hogy a vasútvonal mentén fedezze a katonaság, a teljes tüzérség és vonatszerelvények visszavonulását. A nyári hőségben, az étlen-szomjan megvívott küzdelmek után is hősies önfeláldozással teljesítették katonáink a parancsot. Az éj leple alatt több ízben orosz lovasság tört rájuk, hogy megakadályozza a rendezett visszavonulást. Csak július 9-én keltek át a Stochodon, amikor már minden más seregtest elfoglalta új védőállását. Az előző napok nehéz harcaiban a népfelkelőink nagyon súlyos veszteségeket szenvedtek. A 3. és 19. ezred egy-egy zászlóalja majdnem teljesen megsemmisült.

Az új védőállásaink a Pripiatj mocsárvidékhez tartoztak. A talaj laza szerkezetű, homokos volt, másrészt mocsaras, erdőrészekkel borított terület, ami megnehezítette a rendes fedezékek kiépítését. A Stochod vize egyébként nem volt mély, szigetek tarkították a medrét, partját pedig nádasok és füzesek borították, amely megnehezítette a védekezést. Bruszilov meg akarta akadályozni, hogy ott új védelmi vonalat hozzunk létre. A kövekező napokban az ellenséges hadtesteknek többször sikerült átkelniük a folyón, de mindannyiszor véres kézitusákban visszaűztük őket.
Július 13-a után az oroszok harci kedve kis időre alábbhagyott, bár állásainkat folyamatosan lőtték. A cári hadsereg vezetői az elért nem várt sikerek miatt úgy döntöttek, hogy az északra tervezett hadjáratuk helyett a délnyugati frontra koncentrálnak teljes erejükkel. Újabb csapatokat irányítottak ide, és az eddig kímélt gárdahadtesteket is a tábornok rendelkezésére bocsátották. A fő feladat Kovel elfoglalása lett! Az oroszok végső erőfeszítésükre készültek.
1916. július 28-án ismét megélénkült az ellenség tüzérsége. Ekkor már nyílvánvalóvá vált, hogy az 53. hadosztály vonalában, Zarzeczenél fog bekövetkezni az áttörési kísérlet. Itt fog katonáinkra törni több tízezer orosz!

A folyón átkelők megvetették lábukat a homokbuckákon. Hadosztályaink ellenük indultak, de a tartalékokkal együtt sem tudtuk felszámolni a kialakult hídfőállást. A megújuló rohamokat sorra visszavertük, de egyre nagyobb veszteségeket szenvedtünk mi is. A pécsi 19-eseket, akik a legnagyobb hősiességgel harcoltak, visszaszorították első vonalaikból. Így ír erről ezredtörténetük: „Az orosz tartalékokat vet be és a támadás újból megindul. Az elöllévő két zászlóalj sürgetése dacára a tüzérség zárótüze késik. Az ellenség betör az állásainkba, a telefon-összeköttetés megszakad. Borzasztó kézitusa fejlődik ki. Az ezredparancsnok elrendeli a tartalékok bevetését…a harc tovább tombol, de az orosz rettenetes túlerővel támad. Végre az ezred engedni kénytelen és visszavonul a 2. állásba…A veszteség óriási!...A legénységünk hősiesen küzdött…Az ezred elvérzett…”
A dandár balszárnyának megmentésére Guha ezredes a debreceni népfelkelőket küldte, akik állhatatos kitartásukkal megakadályozták az oroszok áttörését és dandáruk észak felől történő felgönygyölítését is. Guha ezredest vitéz magatartásáért később tiszti arany vitézségi éremmel tüntették ki.
Az orosz közben hevenyészet hadihidat épített, amin újabb és újabb ezredeket koncentrált a Stochod folyó nyugati partjára. Ismét ellentámadást indítottunk, melyhez már az ide vezényelt német csapatok is csatlakoztak, de nem jártunk eredménnyel. Véres kézitusa árán sem sikerült visszavetnünk őket a túlpartra. Másik ellenlökés indult, két cseh legénységből álló lövészezreddel. Ezek azonban nem nagy lendülettel törtek előre, és már a 2. vonalban elakadtak az ellenséges tűzben, miközben vitéz katonáink az első vonalban a legnagyobb erőfeszítéssel tartották az állásokat. A 128. dandár aznapi jelentésében is olvasható a csehek „vitézségéről”, hogy „a cseheket nem lehetett támadásra bírni”, vagy „minduntalan megállnak, vagy éppenséggel hátrálnak, ha erősebb orosz tűz éri őket”. Nem segítették, inkább hátráltatták a támadást.
A helyzetünk válságosra fordult. Tőlünk északra is átkeltek az oroszok, visszaszorítva az ott küzdő német erőket. Újabb tartalék nem érkezhetett. Ki kellett tartani! Közben a cári csapatok is olyan súlyos veszteségeket szenvedtek, hogy egy szibériai hadtestet vezényeltek oda, felváltva a korábbi maradványait. Ezek voltak az oroszok legjobb alakulatai. Az állásaink előtti homokbuckákon és a mocsaras területeken, melyet mindkét fél csak haláldombnak nevezett, ezrével hevertek már a holttestek. A nyári nagy melegben olyan hullaszag terjengett, amely szinte lehetetlenné tette az első vonalban való tartózkodást.

Augusztus 7-én megújult erőkkel valóban megindult az orosz 8. hadsereg végső rohama. Az állandó tüzérségi párbaj közepette meg-megújuló hullámokban törtek állásaink felé, melyek közül többet csak a lövészárokban vívott véres tusákkal lehetett visszaverni. A szemben álló lövészárkok néhol olyan közel voltak egymáshoz, hogy kézigránátharcot folytattunk ellenük. Közvetlenül a sötétség beállta előtt újabb támadás érkezett, mely az éjszaka folyamán hatszor ismétlődött meg. A végletekig elcsigázott ezredeink csodálatraméltó ellenállásán azonban az oroszok minden igyekezete megbukott! A támadásokat kivédtük!
Augusztus 11-én már csöndesedett a front. Ferenc József király születésnapján, augusztus 18-án még egyszer felújult a harc. Nagy erőkkel támadtak, de sikert megint nem érhettek el. Mint később kiderült, ez már csak tüntető harc volt, mert az oroszok tudomásul vették, hogy legnagyobb erőfeszítéseik dacára sem képesek áttörni vonalainkon, és elfoglalni Kovelt. Az 53. hadosztály hatalmas győzelmet aratott, melyet nem fiatal katonák értek el, hanem sokszor deresfejű népfelkelőink. Kivívták a szomszédságban harcoló németek csodálatát is, akik méltán nevezték őket „stochodi oroszlánoknak”.

 

Debreceni honvédek, stochodi oroszlánok
II. rész
„Névtelen hősök, névtelen nagyok! Hol van a Ti emléketek?”
- szerk.: Kovács Ferenc –


Debrecenben –országos szinten is elsőként- már 1914 novemberében rendeletet hoztak arról, hogy emlékművet kell állítani az elesett hősöknek.  Ezzel a kezdeményezéssel a város jóval megelőzte az 1927-es országos belügyminiszteri határozatot.
A háborút követően nem sokkal, 1922-ben az Arany Bika Szállodában találkozóra gyűltek össze a volt hármas honvédek. Itt alakították meg a Hármas Honvédek Bajtársi Szövetségét. A honvédek azt szerették volna, ha a Péterfia utcai laktanyájukkal szemben lévő téren felállítják az emlékművet, amely elesett bajtársaik nevét dicsőítené. Elképzelésüket következő találkozójukon így fogalmazták meg: „Az emlékművet egy szintén volt hármas honvéd, országos nevű szobrász készítené el s az a Péterfia utcai laktanya előtti téren emelkednék.”  Egy szobor elkészítése mindig hatalmas összegekbe kerül, ez akkor, az anyagilag tönkrement országban még nagyobb feladatot jelentett. Elhatározásuknak azonban hamar látható jelét kívánták adni, ezért 1923. augusztus 20-án emléktáblát tettek laktanyájuk falára, melyet Némethy László tervezett.   A két rohamsisakos vitéz közé aranybetűvel a következő verset vésték:


„Földre tiportak bár,
Ezeréves tölgye hazánknak,
Hősi hamvaiból,
Újra kihajt gyökered.
Tetteik emlékén felsarjad
A hősi dicsősség
És te megállsz dacosan
Új ezer év viharán.
                             Kőrössy”


Az emléktáblát az 1943-as tatarozáskor a laktanya udvarába helyezték át, de 1989 után ismét közterületre került. A bajtársak azonban nagyobb, felemelőbb, örök időkre szóló emlékművet akartak. Egy egyszerű emléktáblával nem elégedhetnek meg, mert a mindennapok gondsúlytotta emberei nem veszik azt észre. 1926-ban szoborbizottágot alakítottak. Helyszínnek ezúttal a Petőfi teret jelölték meg. (Megjegyezzük, hogy ez nem a mostani nagy kiterjedésű teret jelenti, hanem csak a Nagyállomás előtti közvetlen részt.) Minden jó szándék ellenére a szobor ügye nagyon vontatottan haladt előre. A pénzgyűjtést már korábban megkezdték, amit a világháború utáni gazdasági válság javarész elértéktelenített. Újabb gyűjtést indítottak, melynek eredményeként 1937-ben már 18.040 pengő állt rendelkezésükre. Az emlékmű költségeit viszont 20-22ezer pengőre becsülték, melyhez még hozzá kellett számolni az építőanyagokat is. Az idő egyre inkább sürgette őket! Magyarország legtöbb településén ekkor már álltak az első világháborús emlékművek, oda koszorúkat, virágokat helyezhettek el a hozzátartozók,de az ország második legnagyobb városa, Debrecen, mely annyira büszke történelmére, és a hagyományok ápolására, saját háziezredének szobrot nem tudott felmutatni.

Hármas honvédek a Ludovika Akadémián géppuskás tanfolyamon 1915-ben

A katonák végül segítségkéréssel fordultak a városhoz.  Szándékukat siker koronázta, mert a közgyűlés első körben 2000 pengőt szavazott meg a cél érdekében. A város segítségével felgyorsulhattak az események. Országos pályázatot írtak ki 600, 500 és 300 pengős díjakkal. A közgyűlés is úgy tervezte, hogy a laktanyával szemközti téren (mai Bem téren) lesz a szobor , melynek elkészítéséhez ajánlatokért fordultak a budapesti irodalmi és művészeti tanácshoz. A testület hat kiváló művészt kért fel a tervek elkészítésére, kik közül három alkotó munkáját ajánlották kivitelezésre a városnak. Debrecenben Medgyessy Ferenc, Márton Ferenc és Siklódy Lőrinc szobrai közül választottak. Siklódy és Márton terveit még visszaküldték kisebb átformálásra, de 1939. október 9-re megszületett a döntés. Nagy szótöbbséggel Márton Ferenc, volt hármas honvéd alkotását szavazták meg.
Márton Ferenc (1884-1940) festő, grafikus, szobrász, építész, és bélyegtervező, a székely festőművészet egyik legkiválóbb képviselője volt. 1939-ben a budapesti Műcsarnokban rendezett Horthy Miklós jubileumi kiállításon díjat is nyert debreceni honvédszobrával: a Rökk Szilárd-díjjal jutalmazták.  Így ír a művészről Szabó András múzeológus: ”Tudott rajzolni, karikaturisztikusan, art décósan, operettesen, humorizálóan, realisztikusan, élesebb humorral, és úgymond csuklóból, könnyedén, nagyon könnyedén. … Ő volt az egyetlen magyar képzőművész, aki kb. tíz műfajban alkotott és mindenben tökéletest, és mégis félre van téve és el van felejtve.  Egyetlen éppen maradt köztéri szobra, amely még hirdeti művészetét, a mi debreceni honvédszobrunk.
Az alkotó 420 cm magas műve a “Diadalmas harcos”-t ábrázolja, a világháborút becsülettel végigharcolt, hős magyar honvédet. Az erőteljes, mellét kifeszítő katona egyik kezében leeresztett puskát tart, amely a harc végére utal. Másik kezét ökölbe szorítja, ami az elesettek miatti haragot, de az újrakezdést is szimbolizálja.
A művész 20.000 pengőt kapott a szobor elkészítésére. Ez a nagy összeg igen jutányosnak volt mondható, főként ha a háborús viszonyok között megemelkedett bronzárakra gondolunk. Az egyetem előtti téren elkészült - kisebb méretű - reformátor szobrok egyenként is ugyanennyibe kerültek a kultuszkormánynak.

A szobor az eredeti helyén és talapztán a Horthy Miklós sugárúton

A városatyák 1937-ben a Magoss György téren terepbejárást tartottak, mely során meggyőződtek arról, hogy az Országzászlóhoz és a Magyar fájdalom szobrához miként illeszkedne a talapzattal együtt közel 8 méteres alkotás? Új helyszínen kezdtek tanakodni, ezért döntöttek a Horthy Miklós sugárút és a Lajos király tér mellett, ahol a monumentális alkotás nagysága megfelelően érvényesülhet.  A Tisza István Tudományegyetem is lelkesen üdvözölte, hogy a szobor az universitas központi épülete előtt fog magasodni.
1940 márciusában megkezdődhetett a tereprendezés. A város a munkálatokat további 627 pengővel segítette, mire az emlékművet 1940. május 29-én felállították.  A munkálatoknál az alkotó személyesen is segédkezett, de az átadási ünnepség előtt váratlanul elhunyt. A hivatalos átadási ceremónia a szoborbizottság javaslatára elmaradt.  Ezt azzal indokolták, hogy a bajtársaik az aratási munkák miatt nem szabadulhattak el munkahelyeikről, illetve az általános viszonyok sem megfelelőek. Ekkor zajlott ugyanis a második bécsi döntést követő erdélyi bevonulás! A szobrot azonban mégis át szerették volna Debrecen szabad királyi város közönségének adni, emiatt arra kérték dr. Kölcsey Sándor polgármestert, hogy egy bizottság útján járják be a helyszínt. Ez 1940. július 9-én megtörtént.  A nagy Honvéd a város gondjaira lett bízva. Messziről hirdethette a hármas honvéd és hármas népfelkelő ezredek dicsőségét!

Háttérben a Tisza István Tudományegyetem

A második világháborút követően azonban új szelek kezdtek fújni. A büszke honvéd helyére a tanácsköztársaság szobrot tették. A 7 tonnás alkotást leemelték a helyéről, és a köztemetőbe (!) vitték. A város lakói nehezményezték ezt a döntést, mivel közeli hozzátartozóik megcsúfolását látták ebben. A szobrot ezért tették át 1962-ben a Honvédtemetőbe az 1848-49-es szabadságharc hőseinek emléke mellé. Ide 1945 után már nem temetkeztek, így lelakatolták azt. Rohanni kezdett az idő, megfeledkeztek róla. Az emlékek ápolása annyira nem foglalkoztatta „a szabadság őrvárosát”, hogy a Hősök Temetőjét sem gondozták! Hagyták elvadulni a környezetet, a területet benőtték a fák és a bokrok. Huligánok töltötték pihenőidejüket a vállig érő gazban, a párnakövekből tűzrakó helyeket csináltak maguknak. A környéken lakók is féltek már arra eljárni. Egy csúnya esetet követően 1987-ben a városi tanácselnök kérésére a katonák nekikezdtek a temető rendbehozatalának. A Kossuth laktanya helyőrség-parancsnokának, Majoros László ezredes úrnak nem ez volt az egyetlen elismerésre méltó cselekedete, hiszen korábban rendbe hozta a szintén pusztulásnak indult Orosz Hadifogolytemetőt, amely egyedülálló az egész országban.

A szobor a Hősök temetőjében

Irányításával hetek-hónapok állhatatos munkájával megtisztították az elvadult területet, ledöntötték a kiszáradt, már életveszélyes jegenyefákat, rendbe hozták a Honvédtemető sírjait, magyart, németet és osztrákot egyaránt. Így találtak rá a 3-as honvédek szobrára, melynek már az alapzata is omladozott. A szobor nagyon megtetszett az ezredesnek, aki nem akarta, hogy az enyészeté legyen, esetleg beolvasszák, ezért a tűzoltóság segítségét kérte és bevitette a laktanyába. Itt két méteres rendes alapzatot állíttatott neki. Hamarosan azonban két katonai bizottság is vizsgálni kezdte a szobor ügyét, amely alkotás egyébként nekik is igen elnyerte a tetszésüket! Majoros ezredest végül csak azért tudták megfenyíteni, mert figyelmen kívül hagyott egy évtizedekkel korábbi rendelkezést, miszerint csak írásos engedéllyel lehet bevinni a laktanyába emlékműveket. Azóta sem kapott köszönetet tettéért, sőt! Előléptetésben sem részesülhetett.
Ezúttal, ha csak ezen szerény körülmények közt is, szeretnénk köszönetünket kifejezni tevékenységéért, amiért megmentette a hármasok emlékszobrát!
Merengve nézem a nagy Honvédet. Mi lesz vajon a sorsa?
Debrecen városa, amelynek nagyon büszkének kellene lennie a dicső hármasokra, saját háziezredére, a nagy háború kitörésének századik évfordulóján tesz-e lépést azért, hogy az emlékmű az ezred elképzelésének megfelelően a laktanyájukkal szemközti téren, vagy más impozáns helyen felavatásra kerüljön?
Engedjék meg, hogy idézzem Zivuska Ferenc nyugállományú honvéd ezredesnek, a szoborbizottság elnöknek 1937-ben kelt levelét Debrecen polgármesteréhez:

„                                                             Méltóságos Polgármester Úr!
Minden nemzet büszke öntudattal emlékezik meg őseiről, nagyjairól. A tradíciókban éli át az új nemzedék atyáinak dicsőségét, nagyságát, vagy a felállított emlékmű előtt rója le kegyeletét, háláját azok iránt, akik nem sajnálták életüket, vérüket áldozni eszményeikért, céljaik eléréséért. S valóban, ha végigtekintünk a világtörténet eszményein, látjuk, hogy a hálás utókor nem felejtette el az érdemeket, nem siklott keresztül a történteken, nem hagyta a feledés homályába elmerülni nagyjai emlékét. A híres zeneszerző emlékére hangversenyeket rendeznek, ének s zenekarok nevéről hívatják magukat; a nagy poéta házát múzeummá alakítják át; szobrot kap a hadvezér s az uralkodók személyével a történelem köteteken keresztül foglalkozik.
Az ősök emlékének ápolása nemes szívben nemes lélekre vall.
Mi magyarok tudtunk és tudunk áldozni azoknak is, akiknek még emlékét is el kellene felejtenünk, de lovagias gondolkodásunkban azért az egy szóért, amit ravaszságból, önző érdekből adtak, évezredekre menő hálát biztosítunk. Jószívűségünkben minden rosszat el tudunk felejteni s egyszívvel, egy lélekkel tudjuk kiáltani: Vitam et sanguinem!
Vitam et sanguinem! Ennek az el nem hangzott néma kiáltásnak echoja érkezik most hozzánk. 1914. Világháború! A lelkes magyar ember ott hagyja földmívelő eszközét, munkaszerszámját, s nótaszóval indul életét és vérét áldozni. S míg ő kint harcol idegen földeken, itthon maradt családját, öreg édesapját, aki a családjárt folytatott kemény küzdelemben őszült meg, édesanyját, aki életet adott s féltő gonddal leste gyermekének első lépését s anyai szeretetével bíztatta, bátorította a csüggedésnek idején, hitvesét, ki gyengéd szeretettel állott melléje egy egész életre, apró gyermekeit, akik örömujjongva fogadták a munkából hazatérő fáradt apát, akik áhitatos örömmel ültek a mesét mondó ősz nagymama ölébe, -ezeket a lelkéből fakadt drága lényeket legyilkolta, házát, kis szegénységét felgyújtotta, elpusztította az orvtámadásban is gyalázatos ellenség. Ezek nem kiáltottak: Vitam et sanguinem, de elrabolták tőlük és ugyanakkor rabolták a Hazáért küzdő férfinek a lelkét is.
Magyar Baka! Te névtelen hős, aki többet adtál a világnak, mint akármelyik nemzet fia. Te, aki étlen szomjan tűrted a hideget,fagyot; a forró napsütésben arcod verejtékével összefolyt szemed könnycseppje, amit családodért ejtettél, Te, aki nem ismered a félelmet s mentél előre tűzön vízen át; hegyeket mászva, mocsarakban gázolva feltartózhatatlanul mindaddig, amíg egy golyó, egy szurony el nem némította ajkadról a kiáltást: Vitam et sanguinem!, vagy egy gránát szét nem szórta tested a világ minden tájára, hogy más száz és száz fajtestvéred véres húscafatjával, egy viruló élet gyászos maradványával felismerhetetlenül keveredjetek az út porában, melyet kiomló véretek vérpocsolyává áztatott.
Névtelen hősök, névtelen nagyok! Hol van a Ti emléketek? Ki őrzi a Ti szent neveiteket? Apáitok talán, akik rég elhulltak, gyermekeitek, akik talán nem is ismertek, mert még a bölcsőben hagytad el őket, vagy a bánatos özvegyed, aki fájó szívvel siratott? Múló emlék a Ti nagyságtoknak. Az idő mindent feledtető ereje halványítja a fájdalmat, elmossa az emléket. Nincs emléked. Pedig tudnánk emléket állítani! Ha összegyűjtenénk azt a sok vért, amit ontottatok, azt a sok könnyet, amit mi hullattunk, s földi maradványaitokból, poraitokból olyan hatalmas emléket állíthatnánk, amely nincs több az egész világon!
Méltóságos Polgármester Úr! A magyar nemzet áldozatkészsége tud állítani követ költő, politikus és más nagyjainak, akkor nem féltem a gondolatot, hogy tud állítani emléket nagyjaink legnagyobbjainak, a Hazáért elhalt sokezer névtelen magyar bakának.
A 3. honvéd gyalogezred hősi halottainak emlékművet óhajtunk emelni Debrecenben a Magoss György téren. 19 évvel a háború után szinte szégyenkezve kell kimondanunk, hogy van még olyan ezred, melynek halott hősei emlékét még nem őrzi maradandó emlékmű. A magunk erejéből sajnos nem tudjuk felállítani s ezért fordulunk méltóságodhoz – ismerve ebbéli nemes gondolkodását s ez irányban áldozatkészségét – hozzájárulásával tegye lehetővé, hogy nemes célunk kivihető legyen. Őrizzük mi is emléküket, mert benne a mi emlékünknek is maradandó alapot adunk.”


Debreceni polgárok, magyar hazafiak! 100 éve kezdődött a nagy háború, melyben háziezredünk több ezer bajtársukat elveszítve hősiesen és dicsőségesen küzdött. Nagyapáink, dédapáink nagy nehézségek árán emlékművet állítottak, hogy példaként tekinthessünk rájuk.
Kérdem én: Hol van a ti emléketek?
Büszkén fejet hajthatunk-e mindannyian a stochodi oroszlánok előtt?

A kutatásban nyújtott segítségükért köszönettel tartozok Szanyi Miklósnak, Csákvári Sándornak, vitéz Csizmadia Józsefnek és Majoros László uraknak.
Kovács Ferenc

Felhasznált irodalom:

- vitéz Csizmadia József honlapja: http://vcsj.eu/a-katonanak-biztosan-a-laktanyaban-van-a-legjobb-helye/ 2014.10.05.
- Ajtay Endre: A magyar katona. Századunk legszebb magyar csatái, Bp., Reé Lászó Könyvkiadó- és Terjesztővállalat, 1944. 280-282.o.
- Galántai József: Az első világháború, Bp., Gondolat, 1988. 298-300.o.
- A magyar gyalogság, szerk. vitéz Doromby József és Reé László, Bp., 384-389. o.
- Debreczeni Szemle, A város, 23. füzet. 8. o. 331/21.572 – 1914.bkgy. sz.
- Kaplonyi György, Debreceni ércemberek, márványnévjegyek. Bp., Magyar nemzeti könyv-és lapkiadó vállalat, 1943, 163-166. o.
- Az emlékmű felállításával kapcsolatos iratok jegyzéke, 1937-1942., Hajdú-Bihar Megyei Levéltár