Hadirokkant-, hadiárva- és hadiözvegy-alapok

- Ács István gyűjtőtársunk írása -
A közismert jelvények mellett meg kell említeni ezt a speciális céllal kiadott jelvénycsoportot is, a teljesség igénye nélkül. Több gyalogezred és tábori vadászzászlóalj, hadseregek, hadtestek és ezredek egyaránt létrehozták hadirokkant-, hadiárva-, hadiözvegy alapjaikat. Ezek vagyonának növelése érdekében a legkülönbözőbb eszközökhöz folyamodtak. Rendeltek és árusítottak például rokkantalapjaik támogatására szép kivitelű, általában zománcos jelvényeket.  Ugyancsak rokkantjaik segélyezésére adtak ki egyes alakulatok jelvényeikkel díszített tábori levelezőlapokat, amelyek megvásárlásával a jótékony célt lehetett támogatni.

A csonka hős
 
Hadirokkantak
 
„Néhány hónappal a háború kitörése után újabb kihívással kellett szembenéznie minden hadviselő félnek: a harctérről maradandó sérüléssel hazatért invalidusok tömegével. Katonai nyelven invalidusnak – azaz rokkantnak – számított mindenki, aki harcképtelen.”
A rokkant katona helyzetének rendezése több szociálpolitikai kérdést is felvetett: a segélyezés megoldását, a keresőképesség valamilyen formában történő visszaállítását, a továbbfoglalkoztatáshoz szükséges átképzés rendezését. 1914–1915 telén már a hazai sajtó is napi szinten foglalkozott a rokkantak helyzetével.
Tartós és mindenki számára megnyugtató megoldást nem kerestek (és nem is kereshettek) a problémára, hiszen semmilyen módon nem lehetett előre látni, hogy a majdani rokkantak a keresőképes aktív férfiak hány százalékát teszik ki a háború végére, mint ahogy az sem volt ismert, hogy az állam mekkora összeget tud szánni a rehabilitációjukra és segélyezésükre.
A rokkanttá vált katonákról természetesen gondoskodott törvény – csakhogy a jogszabály még 1875-ben született, és ezt követően csupán egyszer, 1880-ban hoztak újabb rendelkezést, amely külön alapot létesített a rokkantak ellátásának javítására.
Az 1875. évi törvény a rokkantak pénzbeli segélyének összegét nem a rokkantság mértékéhez – azaz a keresőképesség százalékos csökkenéséhez – képest, hanem az illető katonai rangjához viszonyítva határozta meg. Így a közlegény rokkantnyugdíja 72 koronát, a szakaszvezetőé 154, az őrmesterét pedig 168 koronát tett ki.
Egy közlegény özvegye – ha a férje az ellenség előtt esett el, ő maga pedig keresőképtelen és vagyontalan volt – maximum 204 korona segélyben részesülhetett. 
A rendelkezés hiányos és elégtelen mivoltát a kormány is hamar belátta, így 1915-ben újabb törvényt hoztak a rokkantak és az elesettek hátrahagyottainak segélyezéséről – ideiglenes megoldásokat alkalmazva. Mindenesetre a jogszabály javára írható, hogy a segélyek összegét nem a katonai rendfokozathoz, hanem a rokkantság mértékéhez kötötte. 
A törvény parlamenti vitájánál azonban számszerűsítették az összegek várható nagyságát: egy háromgyermekes rokkant közlegény esetében pl. maximum 480 koronára lehetett maximálisan számítani az ellátási igényhez megkívánt keresőképtelenséget akkor mondták ki, ha a korábbi keresőképesség az ötödére csökkent.
Az automatikus segélyezés helyett azonban igyekeztek alternatívákat keresni: sokan szorgalmazták a rokkantak számára új ipariskolák létrehozását (ebben némelyek odáig mentek, hogy az új művégtagot egyenesen a leendő új munkakörhöz, illetve az ott végzendő feladatokhoz igazították volna), fokozott figyelmet fordítottak a csont- és ízületi sérülések rehabilitációjának időben történő elkezdésére.
A rokkantügy megoldására egyéni kezdeményezések is születtek, a Magyar Telepítő és Parcellázó Bank megüresedő állásainak betöltéskor előnyben részesítette a rokkant katonákat – amennyiben rendelkeztek a munka elvégzéséhez szükséges intelligenciával.
A rokkantak utógondozása azonban nagyon sok kérdést figyelmen kívül hagyott: a munkára és önellátásra képtelen katonák gondozásával a családokat terhelték, nem véve figyelembe sem a szakszerű ápoláshoz szükséges minimális ismeretek hiányát, sem pedig azt, hogy a férfi munkából történő kiesése a nő munkába állását jelentette, azaz a hagyományos női szerepek is igencsak megkérdőjeleződtek a háborús időszakban. 
A sérüléseket mindig csak fizikai valójában tekintették, soha nem vizsgálták a háborús trauma lelki következményeit. A munkába történő visszavezetéskor a hatósági nyomástól sem riadtak vissza, mintha a frissen elkészült műláb vagy műkéz használatának elsajátítása a teljes gyógyulást jelentette volna.
Az átképzés sem hozott igazi áttörést: a legtöbb rokkant – értelemszerűen – a közlegények soraiból került ki, a hat elemit (vagy annyit sem) végzett, korábban elsősorban mezőgazdasági munkát végzők számára sem a háború alatt, sem utána nem sikerült megoldást találni. 1915 márciusában végül intézményesítették a kérdést: a rokkantügy irányítására létrehozták a Csonkított és Béna Katonákat Gondozó Bizottságot, majd az év szeptemberében a kormány felállította a Magyar Királyi Rokkantügyi Hivatalt.
 

Hadiözvegy és hadiárva alap bélyegek

Hans Larvin hadifestő festményének képeslap reprodukciója hadirokkantakról

A központi hatalmak rokkant török katonái is számíthattak a segítségre

Rokkantak munkában, úton a gyógyulás felé

Hadirokkant korabeli képeslapon

(Jelvény képek forrása: különböző aukciós oldalak.)

Gyűjtötte: Ács István

Ajánlott irodalom: mtdaportal.extra.hu/books/dollinger_bela_a_rokkantak_vegtagcsonkjainak_kezeleserol.pdf

mtdaportal.extra.hu/books/ferdinandy_gyula_kozegeszsegi_igazgatas_es_a_haboru.pdf

mtdaportal.extra.hu/books/katona_bela_javaslatok_a_rokkant_kerdes_megoldasara.pdf