Az érdemrendek gyártásáról
Egy nagyon érdekes cikk a Pesti Napló 1936. augusztus 19-i számából:
Hogyan készül az — érdemrend?
Böjthe Gábor ötvösiparmúvész elmondja egy érdemrend útját a „fizikai" születéstől az „erkölcsi" születésig — Hogyan verték le a magyar ötvösök három év alatt a világhírű franciákat? — Mi fáj az ötvös művészeknek?
(Saját tudósítónktól.) Fokozott büszkeséggel tűzheti a frakkjára a kitüntetését minden boldog érdemrendtulajdonos. A szép csillagokat, kereszteket egy tehetséges magyar művész csinálja két keze fáradságos munkájával. Tiszta, nehéz, szemrontó és idegölő kézimunka minden egyes darab. A hátára oda lehetne vésni: » Made in Hungary«. De csak három éve. Mert azóta tudja csak magyar művész készíteni. Addig minden egyes magyar kitüntetést kénytelen volt az állam az ötvösök paradicsomában, Párizsban rendelni. Ma már, hál' Istennek, érdemrendimportunk a nullára zsugorodott. És ha így haladunk, rövidesen exportálhatunk is belőlük.
Milyen volt az érdemrend-termés?
Mindenkit érdekel például, hogy mennyi érdemrendet fogyaszt az állam egy évben? Böjthe Gábor illetékes rá felelni.
— Az idén rekordtermés volt az I. II., III. és IV. osztályú érdemrendekben. Körülbelül 500 darabot rendelt az állam az idén. Más években kevesebb fogy.
— Mit ér ez összesen?
— 5000 pengőt.
— Miből készülnek az érdemrendek?
— Van egy fémalaprészük, amit 950-es finomságú ezüstből készít el a pénzverde. Erre jön a mi művészi munkánk, a komplikált zománcmunka. Ezt csak Berán Nándor és én tudjuk csinálni. Mi is csak 3 év óta. Azelőtt mindent Franciaországból rendelt az, állam. Ma már nívóban is túlhaladjuk a franciákat. A munkánk aprólékos, tiszta kézimunka.
— Meddig készül egy I. osztályú érdemkereszt például?
— Egy I. osztályú érdemkereszten egy napig kell dolgoznom 8—9 munkaórában.
— Mibe kerül az államnak egy I. osztályú érdemkereszt?
— 50 pengőbe.
— Mi volt a legnagyobb rendelés, amit lebonyolított? Nem is annyira pénzösszegben, mint inkább darabszám.
— A Nep-jelvény. 80.000 darab készült belőle. Tizenketten dolgoztunk rajta. Naponként 700 darab készült el belőle. Körülbelül 40 fillért ér egy darab. Ez is közös munka volt a pénzverővel. Volt azonban ennél nagyobb rendelésem is. A Zola-plakett annakidején. 250.000 darabot csináltam.
— És mi volt a legszebb munkája?
— Egy ezüst-email misekönyvfedél, amit az Iparművészeti Társulat meg akart vásárolni a kormányzó úr leányának, Horthy Paulette-nek az esküvőjére. Háromnegyed évig dolgoztam ezen az egy darabon...
— Fáj, hogy még ma sem tudtuk az egységes magyar stílust kialakítani. Sokat bajlódunk vele, de a magyar közönség, sajnos, nagyon érzéketlen az ilyen finomságok iránt. Elrontották az ízlését a sok silány áruval. Isteni csoda, hogy a kiváló magyar ötvösművészek egyáltalán élnek. A magyar stílus gazdag, rengeteg munkát igénylő lenne, de kinek dolgozzunk, ha nincs, aki méltányolja!
— Fáj, hogy amikor mindenkinek jut egy kis hivatalos támogatás, ránk nem gondol senki. Pedig ha legalább anyaggal támogatnák a fiatal magyar ötvösöket, megmutatnák a legközelebbi párizsi világkiállításon, hogy mit tudnak. Azt ugyan eddig is bebizonyították, hogy jó munkát végeznek. Amerikai milliomosok viszik magukkal ezüst munkáinkat. A múzeumok tele vannak magyar ötvösök remekeivel.
— Fáj, hogy az 50 éves kiállításon például az Iparművészeti Társulat kitett az ötvöskiállítás keretében oda nem vágó márvány- és alabástromtárgyakat. Ami a dilettantizmus befolyásának a bizonyítéka. Szakemberek kezébe kellene tenni az irányítást. Akkor talán a közönséget is meg lehetne nevelni, hogy az értéktelent meg tudja különböztetni az értékestől. Ebből az ötvösségnek is lenne valami haszna.
Idegesen rendezgeti a munkaasztalon a sorban álló szemüvegeket. Négyféle üveggel dolgozik a különböző finomságú munkákon.
H. L.
- Virágh Ajtony gyűjtőtársunk nyomán -